Lord Rufus Arione con Nexus, kyr famor, messire, és lovag

Visszaemlékezések

Hadvezér vagyok, lovag, katona, gyilkos, és kyr. Sok minden, de nem bárd, nem mesemondó. Nem vagyok a szó mestere, nem vagyok szónok, hogy elmondjam életem eddigi törtnéseit oly módon, hogy az egy könyvbe kerüljön, vagy hogy bekeretezve lógjon egy falon.
Nem is tudom, hol kezdjek hozzá. Talán azzal, hogy leszögezem: nem e világ szülötte vagyok. Calowyn mesés földjéről jöttem népemmel. Hogy miért? Álljon nektek itt egy idézet, ami talán megmagyarázza ezt:
„ A háború kitörölhetetlen nyomot hagyott a kyrekben. Bár győzelmet arattak, oly nagyok voltak veszteségeik, hogy régi világuk örökre eltűnt a föld színéről. Hosszú, végeérhetetlennek látszó sötétség köszöntött rájuk. Tán ezért is költöztek oly sokan erre a világra.”
Az idézet nagyon is igazat mondott. A kígyó népek miatt tört ki a háború, s miattuk kellett elhagyni a gyönyörűség földjét. Én magam az első átkelők között voltam. Dimenziókapukat, és általános bárkákat is használtunk, hogy elérjük azt a földet, ahol ma is élünk. Ötezer hajó indult útjára, de alig ötszáz érkezett meg. Ezért is vagyunk ritkák, mint a fehér holló.
Sokan rám fogják, hogy vén vagyok. Csak azért, mert ősz a hajam. De nem. Ez csak egy a sok bélyeg közül, amit viselnem kell. Faji bélyegek. Rasszizmus központjai. Ilyenek közé tartozik a szálfa termet, a hosszú élet, és az acélszürke szemek... a legutóbbiért többször is kevés híján az életemmel kellett fizetnem.
Visszatérve a témára, amit elkezdtem. Mikor elértük az új földet, alig kétezren voltunk. Egy hatalmas várost alapítottunk, aminek az Új-Kyria nevet adtuk. Nem is telt bele kétszáz év, s a város apró birodalommá nőtte ki magát. Mily büszkék voltunk, mi, kik az első alapítók között voltak. S mily kegyetlenül sepertük el a ránk támadó korcsok támadásait. Nem hagytunk túlélőket. Brutálisak, kegyetlenek voltunk.
Aztán alig száz éve, történt valami. Kitaszítottak szép hazámból, mert nem voltam hajlandó lefejezni egy asszonyt. Egy terhes asszonyt! Igere, segíts meg, hisz Te vagy minden kyrnek a Teremtő Anyja. Te adod nekünk a fiút, a lányt, s a Te kegyelmed táplálja a földeket, Te adsz esőt, s Te segítesz megóvni az életet. Akkor miért taszítottak ki, mikor én is ezt tettem?
Meggyűlöltem saját fajtámat. Italba fojtottam bánatom, keserűségem. Naponta több értékes aranypénzt költöttem. Törzsvendég lettem a Halottak halottjához címzett kocsmában. Heti rendszerességgel verekedtem emberekkel, csak hogy bebizonyítsam: Én, igen, Én! Én vagyok a legjobb, még ha részeg is vagyok. S az ezt követő heteket pedig nem másutt, mint a számomra fenntartott cellában töltöttem. S a vasárnapokat, Igere napjait egy kalodába zárva, s fájt, csípett, amint paradicsommal, tojással, s gyakorta még kővel, igen, kővel is dobáltak.
Mégsem hiszem, hogy ez hozta volna a fordulatot életemben. Hanem az, hogy részeges álomban fetrengve megpillantottam Az Istennőm arcát. Kegyetlenül, durván szólt hozzám. Ráébresztett gyarló valómra. Hogy minden nap részeg vagyok, ahelyett, hogy segíteném az embert, hogy hírnevet hozzak a fajtámra. Szövetségeseket. S ébredtemkor azonnal az italhoz léptem, s a falhoz vágtam a színezett boros palackot. Igen, vége volt. Vége volt! Ismét jó lettem. S ettől fogva hol evilági, hol bizony másvilági módszerekkel segítettem az embereken, ahol tudtam. Sok emberrel barátkoztam össze, s sokakat megóvtam a Gonosz érintésétől, a Halál Ujjától. Sok ellenséget is szereztem, de a karom ereje sosem hagyott el. Suhogott az acél többször, s nem egyszer esett le nyomán szörnyek, élőholtak karja, feje, vagy loccsant ki a Gonosz szolgáinak agyveleje. S szívemben ekkor is keserűség gyűlt össze, h imádkoztam. Igen, imádkoztam az általam elpusztítottak lelkéért.
Egy nap egy csodálatos emberrel találkoztam. Barbelo de Foix-nek nevezte magát. Igazán jószívű volt, s szimpatikus is. Hamarosan megtudtam tőle, hogy a Szent Szív klán vezéreként töltötte szabadidejét, amiből nem sok adódott neki. Egy gyógyító klán vezérrel hozott össze az Istennőm. Hamarosan jelentkeztem soraik közé, s nem sokkal utána felvételt is nyertem. Most a Klán Könyvtárában ülök, s több vers és egyéb írás végigolvasása után megszállt az ihlet. Most befejezem az írást. Valahol valakinek bizonyosan szüksége van rám. Nem lophatom tovább a napot...