A kor legjobbjai egyikének számított, immár 5 éve. El kell ismerni, tényleg nagyon jól tudott játszani a legtöbb hangszeren. Fellépett mindenütt Ynev területén Elfendeltől Tarinig, s mindenütt sikere volt. Nagyszerűsége abban rejlett, hogy minden egyes alkalommal, mikor kiállt a nagyközönség elé, valami újat rögtönzött: kétszer soha nem játszotta ugyanazt. Rengeteg féle és értékű pénzérme gadagította a gyűjteményét: abasziszi aranydénártól a teljesen egyszerű kerek, mintázatlan rézpénzekig. Az előbbit nemesektől, az utóbbit a jobbágyok soraiból kapta. A Bárd – ily néven emlegették – szemében mindenféle érme ugyanolyan értéket képviselt, hiszen saját tudásával, saját verítékével szerezte őket. Ami kicsit különössé tette a vándorzenészek között az az volt, hogy nagyon ritkán énekelt, inkább csak hangszeren játszott: lanton, orgonán, hárfán, harmónikán. Amit csak a kezébe nyomtak, vagy ami épp kéznél volt.

Ifinben kellett fellépnie aznap. Az előadás hírére néhány óra alatt több ezer ember sereglett össze, köztük II. Ottlokir (báb)király és az összes környékbeli nemes. A király határozta meg ezúttal, hogy miről zenéljen: élet és halál. Ezekről nem volt nehéz rögtönözni úgy, hogy a közöség átérezze annak lényegét.

Ahogy felhangzott a közönség bátorító, hívogató tapsa, tudta, eljött az ideje: színpadra kell lépni. Felhajtotta hát a bal kezében tartott kehelybe kitöltött értékes borát, majd elhajította magát az edényt. A fal mellől felkapta odatámasztott lantját, s a színpadra indult. Tudta, nem kell hangolnia, azt már megtették helyette a piciny rajzolatok, melyeket drága aranyérmékért rajzolt fel neki a hangoló csavarok tövébe egy varázsló.

Mosolyogva lépett fel a dobozokból összeállított emelvényre. Élvezte egy kicsit az éljenzést, a tapsvihart. Megpenítette lantját jelezve hallgatóságának, hogy kezdeni kíván. Azonnal elcsendesedett a tömeg, mindenki várta az előadás megkezdését.

A Bárd úgy döntött, hogy az élettel kezd. Gyakori ismétlésektől sem mentes, gyors, változatos dallamot rögtönzött. Majd negyed órán át játszott a lanton, be-bevarázsolva más hangszereket is egy kevés varázserőt sem kímlélve. Minden hangjegyből csak úgy sütött az élet, a boldogság. Még a nap is kibújt a felhők mögül.

Másodjára egy se nem gyors, se nem lassú dallamot játszott körülbelül húsz percig. Egyáltalán nem volt benne ismétlés, de az élet még -ha csak homályosan is- kihallatszott belőle. Gyönyörű volt. Az ujjai már kezdtek sajogni, hát abbahagyta, s egyetlen mozdulat, egyetlen szó nélkül hallgatta a felhangzó tapsvihart.

Ahogy ujjai sajgása megszűnt, felemelte kezét, ezzel megszakítva az éljenző tömeg hangoskodását. A harmadik, utoldó dallamhoz érkezett: a halál dallamához. Alig játszott három percet a lassú, melankólikus dallamból, szörnyű görcsbe rándult a gyomra. A kín olyan hirtelen tört rá, hogy térdre rogyott. A zenét viszont „egy kis görcs” miatt nem hagyhatta abba, hát tovább játszott, fogait összeszorítva tűrte a kínt. A közönség ebből csak annyit vett észre, hogy a zenész beleéli magát abba, amit csinál. Megtapsolták hát.

A következő görcs a bal bicepszébe és a bal alkarja egyik izmába állt be. Nem bírta megmozdítani a kezét, csupán csuklótól lefelé. És még az is a poklok kínját idézte fel benne. De kizárta a tudatából a fájdalmat, csak a zene létezett, hát oda menekült: előadása hangjai mögé.

Már nyolc perce játszott így, három görccsel izomzataiban, de mégis zavartalanul, gyönyörűen, fájdalmasan. Verejték ütközött ki a homlokán. Aztán a combja is görcsbe rándult. Elvágódott a padlón. Sietősen hátra vergődte magát, úgy játszott hát, egy pillanatra hagyva csak abba.

Már csak két perc. A dallam messze szállt a síri csendben. Már csak másfél perc. A zene lassult egy cseppet, ahogy a végéhez közeledett. Már csak hatvan másodperc. A dallam mégtovább lassult. A Bárd testét most már tucatnyi görcs kötötte gúzsba, vonaglott a kíntól. Teste verítékben úszott. Már csak harminc másodperc. Nem bírta tovább, lassan, fokozatosan lassított a dallamon, ami szépen, gyönyörűen, fokozatosan lassulva elhalt.

Befejezte az előadását mára, s talán egy életre is. A közönség vastapssal jutalmazta a produkciót. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, meghajolt, majd hátat fordított a közönségnek. Érezte, hogy a lejárót már nem éri el. Szemeiből könnypatakok csorgtak. Elvágódott a fapadlón. Füleiben zengett még a halál dallama, amit az imént játszott. Egy utolsót nyögött, de már nem vvolt hangjában semmi erő. Alig egy szegmens múlva meghalt.

Gyilkosa -aki borát töltötte ki neki- kegyetlen mosollyal az arcán indult Alidaxba, hogy beszámoljon az Úrnőnek: teljesítette a reá bízott feladatot.